Can we do it?! Yes, we can and should!

Nem tudom ki, hol töltötte a tegnap estéjét, de Amszterdamban és szerte Hollandiában tömve voltak a pubok, bárok; a szokásosan magas áron kínált belépőjegyek ellenére már hetekkel az amerikai elnök-választás estéje előtt sem lehetett felkerülni a meghívottak listájára.

By the way, a lista-mánia majd minden holland esemény kísérője. Egy magára valamit is adó klub vagy akár kisebb bár ugyanis nem enged csak úgy be akárkit. 1.) a dress-code, ez alap, s ezen felül 2.) minden vendégnek előre (emailen vagy ismerősön keresztül) fel kell kerülnie a Listára. Nekem kezdőnek ez nem sikerült, pedig milyen boldog voltam, hogy 10 nappal a nagy nap előtt három (!) helyre is jeleztem, hogy szeretnék jelen lenni.

Ahogy olvasom az újságokban és hallom itteni barátaimtól, szerte a világon, beleértve Kelet-Európát is, hatalmas érdeklődés kísérte a tegnap estét. A várakozás óriási volt: mindenki számolgatott, bújta a programpontokat, hallgatta az egymást frenetikus gyorsasággal követő beszédeket, és nem utolsó sorban ámult, hogy „miként is lehet ezt bírni”. S nem csak fizikailag, nem csak a jelölteket és a csapatukat, hanem magukat a szavazókat is értve ez alatt.

Egy biztos: két háború és egy évtizedek óta nem látott gazdasági válság menedzselése nem csak amerikai belügy. Mindannyiunk ügye. De miért is? A Newsweek magazin október 18-ai számából vett idézettel illusztrálva egy nagyon egyszerű oknál fogva:

“Most people, faced with this tsunami of data, do the only rational thing: they give up. The trouble with giving up, however, is that the world goes on without you. And one of the obligations of being a citizen in a free society is vigilance - watching what is happening in your neighborhood, whether it's financial or physical. …Apathy and indifference in the face of a complex and fast-changing world is a path to ruin.”

“…[A]ll that is required is our active interest in making sure that the world doesn't come down around our ears. We are part of this system, and we need a window into it.” (Paul Kedrosky, The First Disaster Of The Internet Age)

Barack Hussein Obama tegnap esti, kétszázezer (!) ember előtt megtartott chicagoi beszéde nem pusztán szónoki bravúrteljesítményű hirdetése a fentebbieknek, hanem hű lenyomata annak, hogy mit is jelent amerikaiak tízmillióinak - s mostantól remélhetőleg nekünk is - a yes, we can szlogen. Hátborzongatóan magával ragadó, fantasztikusan inspiráló és egyben lelkesítő az alig 15 perces beszéd. Nem nagyon keresve, de azért haloványan mégis párhuzamokat vonva, csak egy percre is, de gondolkodjunk el azon, hogy ez a hozzáállás mennyire kívánatos és vágyott lenne „nálunk” is. És minden szinten: nem csak otthon, hanem az iskolában, a munkahelyen, bárhol. Nagyon érdemes egy kis időt szánni rá! S, ha ez nem lenne elég, akkor hallgassunk bele a vesztes fél, John McCain beszédébe: őszinte és mennyire elegáns (!) beismerése a vereségnek.