Történeti kutatás az elfeledett magyar holokausztról - kitoloncolások 1941 nyarán: HVG cikk és monográfia

Idén nyáron hetven éve (1941. július 12 – augusztus 10), hogy a magyar állam körülbelül 20.000 állampolgárságát igazolni nem tudó – akár évtizedek óta az anyaországban vagy Kárpátalján élő – zsidót és nemzsidót egy határmenti katonai gyűjtőtáborban összegyűjtött, majd teherautókon a magyar hadsereg által megszállt oroszországi hadműveleti területre szállított. A tikkasztó nyári melegben férfiak, nők, öregek és gyermekek ezrei vándoroltak élelem és szállás nélkül céltalanul a háború által pusztított kelet-galíciai területen. Az erdőkben, falvakban és az utak mentén menetelő csoportokat felfegyverkezett ukrán bandák fosztogatták és gyilkolták. A magyar pedig hatóságok annak ellenére, hogy minderről tudomásuk volt, minden lehetséges eszközzel akadályozták a visszatérésüket. Sőt, a kitoloncolásokat még a folyamatos német tiltakozás ellenére is folytatták.

A kitoloncoltak sorsáról innentől kezdve a német hatóságok döntöttek. Közülük 11.000-en a holokauszt történetének első öt számjegyű, példátlan szörnyűségű tömegmészárlásának estek áldozatául az ukrajnai Kamenyec-Podolszkijban. 1941. augusztus 26-28 között német rendőri és SS/SD egységek a városka északi peremén fekvő három óriási kráterben végeztek velük és a városban összegyűjtött többi emberrel. A kitoloncoltaknak a fegyverropogást egyre közelebbről és közelebbről hallva kellett gyakori megállások és hosszú várakozások után újra meg újra elindulva eljutniuk gigantikus sírgödreikhez. A kivégzést egyik közelről megfigyelő rendőr elmondásából tudjuk, hogy az anyák kézen fogva vezették kisgyermekeiket a lassan megtelő tömegsírba. Az áldozatoknak az előttük legyilkolt emberekre kellett feküdniük úgy, hogy fejük a halottak lábai közé kerüljön. A kivégzést turnusokban végző német egységek tagjai pedig a már legyilkoltakon állva adták le a halálos lövéseket.

A kamenyec-podolszkiji vérfürdőt 1941 őszén még legalább két másik követte, ahol szintén nagy számban lőtték agyon a nyári kitoloncolások még életben maradt áldozatait. Színhelyük a két kelet-galíciai város, Sztaniszlau és Kolomea volt.

Az ilyen borzasztó részleteket is tartalmazó, több ezer oldalra rúgó német ügyészségi iratokra annak a másfél éve tartó – magyar, német és osztrák levéltárakban folytatott – kutatásnak a során bukkantam kutatótárs édesapámmal, dr. Gellért Jánossal, amelynek célja az 1941-es kitoloncolások (magyar és német) történetét bemutató monográfia elkészítése.

Körülbelül 100.000-150.000 oldalnyi levéltári irat átnézésével, és egy publikálás előtt álló tanulmánnyal a hátunk mögött ültünk le beszélgetni az eseményekről Schweitzer Andrással, a HVG újságírójával/rovatszerkesztőjével.

A HVG- e heti számában megjelent (41-43. o.) évfordulós cikkről a HVG-online a következőket írja:

„A magyar hatóságok összegyűjtik és az országhatáron túlra szállítják a zsidókat, a németek pedig lemészárolják őket. Miképp a hitleri megszállás után 1944-ben, három évvel korábban is ez volt a forgatókönyv. Az egyik különbség, hogy 1941 július-augusztusában „csak” valamivel kevesebb mint 20 ezer embert deportáltak Magyarországról, egy másik, hogy 1941-ben a német hadvezetés is kérte-követelte, hogy a magyarok állítsák le a kitoloncolás-sorozatot.

Az akció legfeljebb csak részben irányult a „galiciánerek”, vagyis orosz és lengyel területekről beszivárgott zsidók ellen – téves tehát a történeti munkákban időnként ma is felbukkanó korabeli hivatalos szóhasználat. A Nyugat-Ukrajnába, a német és magyar megszállás alatt álló senki földjére kitett emberek jó része magyar anyanyelvű volt, és a Kárpát-medencében élt. Többségük – nők, férfiak, gyerekek, öregek – sorsa tarkólövés lett.

Igaz-e, hogy a Kamenyec-Podolszkijban 1941 augusztus végén lefolyt gyilkosságsorozatban – amely a második világháború első öt számjegyű tömegmészárlása volt – magyar fegyveresek is segédkeztek, ahogyan ezt egyes történeti források állítják? Miképp úszták meg a felelősségre vonást a tarkólövést végző gyilkosok, és hogyan menekült meg az ukrán banditák fogságából egy budapesti túlélő? Hová lettek az 1990-es években Magyarországon folyt ügyészségi eljárás iratanyagai?”