Menekülés a népirtás elől - Az 1941-es deportálások utóélete

Gellért Ádám − Gellért János:

Menekülés a népirtás elől

Az 1941-es deportáltak hazatérési kísérletei és a magyar állam ellenintézkedései

(Betekintő, 2013/3)

"A Horthy-korszak antiszemitizmusában kiemelkedő szerepet játszott a keleti, a kor szóhasználatával élve, galíciai zsidók bűnbakká tétele. Az akkori érvelés szerint őmiattuk nemcsak megakadt, hanem egyenesen lehetetlenné vált a magyarországi zsidóság asszimilációja. Ahogy az 1939-ben elfogadott második zsidótörvény indokolásában áll:

„Ezeknek a tömegeknek gyökértelensége, […] és az a körülmény, hogy a régebben itt élő zsidóság ezek iránt a jövevények iránt az országba belépésüktől fogva erősebb közösséget érzett, mint az ország nem zsidó lakossága iránt, okozzák azt, hogy a lelkiségében és fajában oly élesen különböző és oly szívósan sajátos zsidóság a magyar nép életében sokkal súlyosabb problémát jelent, mint Nyugat-Európa bármely népének életében.”

1941-ben a magyar kormány elérkezettnek látta az időt, hogy a keleti zsidókkal szemben két évtizede gyakorolt szórványos állami kitoloncolási gyakorlatot részleges deportálással váltsa fel. Mindehhez megfelelő alkalmat nyújtott a Szovjetunió elleni háború, amelynek a kirobbanásakor Bárdossy László miniszterelnök megfogalmazása szerint:

„Itt az országban a zsidókkal kapcsolatban kívánság volt abban az irányban, hogy akik megállapíthatólag Galíciából átjött zsidók voltak, szállíttassanak oda vissza.”

Ez az 1941 július–augusztusában végrehajtott „visszaszállítás” a Horthy-korszak addigi legnagyobb, fizikai erőszakot is alkalmazó zsidóellenes akciójává nőtte ki magát. Mintegy húszezer, az ország területén élő embert kényszerítettek otthonaik elhagyására. Egész közösségeket űztek el és szállítottak a magyar honvédség által újonnan elfoglalt galíciai területre. Itt azonban csak éhezés, nélkülözés, folyamatos üldöztetés és halál várta a deportáltakat. Aki tehette, megpróbált valahogy visszajutni a viszonylag közelinek tűnő magyar területekre. Minderre így emlékezett vissza az egyik túlélő:

„Az út szörnyű volt. Huszonhat órán keresztül voltunk elbújva egy egyszemélyes autóhátsó részében. Összekuporodva feküdtünk, meg sem mozdultunk. Étlen-szomjan voltunk, és remegtem, hogy gyermekem mikor fogja elsírni magát, mert akkor menthetetlenül végünk. Az autót állandóan megállították. Kolomeában meg is vizsgálták. Isteni csoda volt, hogy nem vett észre senki. Mikor Kőrösmezőre értünk, és én boldogan fellégeztem, hogy átléptünk a határon, és most már talán nem történik semmi, férjem idegösszeomlást kapott. Rettenetes volt néznem, hogy ezt az egészséges embert, hogy tették tönkre a tehetetlenség, a félelem, a bujkálás. Remegés vett rajta erőt, amin nem tudott úrrá lenni, és hangosan kiabált, hogy egy percig sem bujkál itt tovább, mint egy rablógyilkos saját szülőföldjén. Nem bánja, verjék agyon, de nem bír többé bujkálni. Ekkor kisfiam kérlelni kezdte, hogy most már legyen csendben, amikor nemsokára megláthatjuk kislányomat, Évikét”.

A deportáltak túlnyomó többségének nem volt ilyen szerencséje, s legfőképp anyagi lehetősége, hogy visszajusson Magyarországra. Még ha maradt is volna pénzzé tehető értékük, hogy megvásárolják a visszatérésüket, a magyar hatóságok mindent elkövettek, hogy még a határsávban megakadályozzák a deportáltak „visszaszivárgását”.

Ítéletek a Zsanett ügyben

Korábban posztoltam a nagy port kavar Zsanett ügyről: beszámoltam az előzményekről és az ítélethirdetésről, valamint megosztottam az eljáró rendőrökkel szemben szolgálatban kötelességszegés/hivatali/visszaélés ügyében született ítéleteket.  

Nemrég felkerültek a birosag.hu-ra a pótmagánvádas ügyben hozott döntések is.

Az 52 oldalas elsőfokú ítéletből itt olvashatók először részletek (Fővárosi Bíróság 10.B. 263/2008/66. szám, 2010. március 8):

Pmv = pótmagánvádló

Sz= szakértő

44-45. o: „Ebből következik, hogy 4 perc 56 másodpercbe bele kellene férnie annak, hogy Pmv átszáll a rendőrautóba, elviszik az ismeretlen helyre, ott kiszállnak a rendőrautóból, az általa elmondott módon megerőszakolják, visszaszállnak a rendőrautóba és a Nemzeti Múzeum előtt parkoló gépjárművéhez visszaszállítják. A 6 perc 9 másodpercbe pedig a fentieken felül még annak is bele kellene férnie, hogy a Nemzeti Múzeum előtti buszmegállóból a Lehel térig mennek. A bíróság - mivel Pmv nem tudta elmondani, hogy hová vitték - a bizonyítási kísérlet során az adott helyszín figyelembevétele mellett (egyirányú utcák) a lehető legrövidebb utat bejárva, két háztömböt megkerülve és a Kálvin térnél szabályosan visszafordulva lemérte, hogy a buszmegállóba mennyi idő alatt lehet visszaérni, majd onnan a Lehel térig és a Duna Plaza-ig eljutni. Mivel a bizonyítási kísérletet hasonlóan kora reggeli időpontban, 5 óra körül, ráadásul hétvégén, a hétköznapihoz képest kisebb forgalom mellett végezte a bíróság, bizonyosan állítható, hogy a tényállásbeli napon sem lehetett hasonló utat a mérttől lényegesen rövidebb idő alatt teljesíteni, ezért a bizonyítási kísérlet eredménye releváns bizonyítékként értékelhető.

A bizonyítási kísérlet szerint a buszmegállóból a legrövidebb úton a buszmegállóhoz visszatérve 6 perc 05 másodpercre van szükség, onnan a Lehel térig az út további 4 perc 18 másodpercig tart. A 6 perc 05 másodperc lényegesen több, mint az a 4 perc 56 másodperc, ami a vádlottak rendelkezésére állt ahhoz, hogy Pmvet elvigyék a buszmegállóból majd oda visszaszállítsák, illetve az össz-idő, azaz 10 perc 23 másodperc lényegesen hosszabb, mint az a 6 perc 9 másodperc, ami alatt a fenti úton kívül még a Lehel térig is el kellett volna jutniuk. És ebbe a mért - lehető legrövidebb - időbe természetesen a bíróság még nem számolta bele azt az időt, amit az Pmv által mondott erőszak helyszínén eltöltöttek. Ebből következően bebizonyosodott, hogy az igazoltatás során Pmvet a vádlottak akarata ellenére nem szállították el, ezért értelemszerűen azon a helyen nem erőszakoskodtak vele, majd nem is szállították vissza a buszmegállóba a rendőrautóval”.

47-49. oldal: „Az ügyben eljárt két pszichológus szakértő, dr. SZ1 és SZ3 véleményét összevetve megállapítható, hogy a két szakértő egyetértett abban, hogy az elvégzett tesztek alapján nem mutatható ki, hogy Pmvet szexuális erőszak érte. Az elbeszélgetésből dr. SZ1 azt szűrte le, hogy Pmv konfabulál, nem mond igazat amikor azt állítja, hogy a vádlottak megerőszakolták. SZ3 viszont az elbeszélgetés során arra jutott, hogy felmerülhet, hogy Pmvet szexuális erőszak érhette. Erre az erős érzelmi reakcióból, azaz abból következtetett, hogy a történet elmondása során Pmv többször sírt. Ugyanakkor azt is elmondta, hogy lehetséges, hogy a vizsgálat alanya felkészüléssel befolyásolja a szakértői vizsgálat eredményét.

A bíróság tiszteletben tartja a szakértőknek azt az álláspontját, hogy az elbeszélgetés során elhangzottakból, az ott mutatott érzelmekből következtetéseket vonhatnak le arra, hogy a vizsgált személy az adott kérdésben őszintén nyilatkozik-e, ennek ellenére a bíróságnak az a határozott álláspontja, hogy az eljárás során meghallgatott személy igazmondása nem szakértői kérdés, ebben kizárólag a bíróság foglalhat állást egy perben.

A szakértőknek elsősorban a tesztvizsgálatokra alapozva kell nyilatkozni a vizsgált személyiségéről, a konfabuláció valószínűségéről stb. Az elbeszélgetés alapján konkrét következtetéseket nem vonhat le a szakértő arra, hogy a bűncselekmény megtörtént-e, és különösen nem teheti meg a szakértő - itt a bíróság dr. SZ1 véleményére utal -, hogy a vizsgált személy által elmondottakat összeveti más, általa nem vizsgált személyek vallomásival. A fentiekre figyelemmel - mivel a tesztvizsgálatok egyik szakértőnél sem mutattak ki szexuális erőszakot - a bíróság a felmerülő egyéb ellentmondások ellenére nem tartotta szükségesnek harmadik szakértő bevonását az ügybe.

Nehéz helyzetben volt a bíróság amikor dr. SZ2, pótmagánvádló jogi képviselője által felkért pszichológus véleményét kellett értékelnie. Dr. SZ2 - mint az eljárás során kiderült - azért adta vissza szakértői igazolványát, mert méltánytalannal érezte, ami Pmvel történik, úgy látta, hogy véleményét az eljárás során nem veszik kellő súllyal figyelembe. A tárgyaláson elmondta, hogy az interneten egy Pmvet támogató oldalt is aláírt. Később ugyan ezt az aláírását visszavonta, de ennek ellenére felmerül, hogy esetében ezt követően várható-e elfogulatlan vélemény. Mindezek ellenére - mivel vizsgálta Pmvet - a bíróság a véleményét okirati bizonyítékként felolvasta. Eszerint kimutatható volt, hogy Pmvet szexuális erőszak érte, de ennek időpontjáról nem tudott nyilatkozni, mert ez a trauma még évekkel később is kimutatható.

Itt kell megemlíteni Pmv volt iskolatársainak vallomását, melyek szerint Pmv részéről korábban is felmerült, hogy szexuális erőszak érte. Jelen bíróságnak sem lehetősége, sem feladata, hogy egy esetleges másik bűncselekmény körülményeit vizsgálja, így a tanúvallomásoknak is csak a fenti vélemény tekintetében van jelentősége. Amennyiben Pmvet korábban szexuális erőszak érte, úgy lehetséges, hogy dr. SZ2 vizsgálata során ezt mutatta ki, ennek lehetősége jelen ügy szempontjából pedig azért lényeges, mert tovább gyengíti a vádat, azaz arra az esetre, ha a pszichológus szexuális erőszakot állapít meg Pmvnél, a vádlotti elkövetés mellett egy másik alternatívát kínál.

Dr. SZ2 Pmvet másokra kedvező hatást tevő, rokonszenvet ébresztő, konfliktusokat elrendező, morálisan, etikailag megfelelően kontrollált személynek írta le.

Volt iskolatársai vallomásai ezt egyáltalán nem támasztják elő. E személyekkel - ez tény - mind konfliktusba került, tehát környezete - és itt nem a vele nyilvánvalóan elfogult családtagjairól van szó - nem konfliktusokat elrendező, hanem azt generáló személynek ismerik. Mivel e tanúkkal konfliktusba került, tehát nyilvánvalóan nem rokonszenveznek vele, ennek ellenére a bíróságban nem alakult ki a személyes meghallgatások során olyan vélemény, hogy ez egy olyan mértékű ellenszenvet jelentene, amely miatt e tanúkat Pmv kárára elfogultnak kellene tekinteni, és így vallomásukat ne lehetne értékelni.

Végül a vélemények közti ellentmondásokat tovább oldja SZ3 dr. SZ1 által is alátámasztott álláspontja, mely szerint a véleményt alapvetően befolyásolja a vizsgált személy attitűdje a vizsgálatot végző személyhez, ez magyarázat lehet a véleménykülönbségekre.

Összességében a fenti véleményekből nem lehet arra a következtetésre jutni, hogy a vádbeli cselekményt a vádlottak Pmv sérelmére elkövették.

Az Pmvről készült látlelet, szakvélemények, és az ehhez kapcsolódó tanúvallomás tekintetében a bíróság azt emeli ki elsősorban, hogy teljességgel elfogadhatatlannak tartja dr. T51 tárgyaláson tett tanúvallomását abban a kérdésben, hogy nem mondott olyat a nyomozás során, hogy sárgás színűek a sérülések, különös tekintettel arra, hogy vallomása során odáig jutott, hogy kijelentette, hogy sárga suffusio nincs is. A nyomozás során, mikor a sérülés színére nyilatkozott, kifejezetten ezért hallgatták meg, tehát az az álláspontja, hogy nem mondott ilyet, illetve nem tudja, hogy került az jegyzőkönyvbe, egyáltalán nem védhető. A bíróság ezért elfogadta azt, hogy a sérülések sárgás színűek voltak, így viszont dr. SZ4 és az ETT egybehangzó véleményére alapította tényállását e tekintetben, mely szerint a sérülések nem voltak frissek, nem keletkezhettek a tényállásbeli időpontban, tehát nem bizonyítják a vádbeli cselekmény elkövetését.

Erre figyelemmel lényegtelen, hogy egyébként - más alkalommal - keletkezhettek Pmv által elmondott módon, hátulról történt közösülés során alkalmazott megragadástól a sérülések.

Kiemelendő még, hogy a külső és belső nemi szervek épek voltak az ambuláns lap szerint, e helyeken sérülés nem volt, a hüvelyvizsgálat során spermát nem találtak. E tények sem támasztják alá, hogy Pmv erőszakos közösülés áldozata lett.

A haemogenetikus szakvéleményeket összefoglalva megállapítható, hogy sem a vádlottak, illetve Pmv alsóneműjén, sem egyéb ruhadarabjaikon nem találtak a másik féltől származó DNS tulajdonságot hordozó anyagot. Valamennyi szakértő egyértelműen kijelentette, hogy más vizsgálat elvégzése sem hozhatna olyan eredményt, amelyet az eddigi vizsgálatok nem mutattak ki, ezt az egységes véleményt a bíróság elfogadta.

A pótmagánvádló jogi képviselője által felkért haemogenetikusokat a bíróság nem rendelte ki szakértőként, mert vizsgálatot nem végeztek, csupán a vizsgálati módszert kritizálták, azonban az egységes - öt szakértő által tett - véleményre figyelemmel, annak eredményességét nem tették kétségessé.

Emellett külön kiemeli a bíróság dr. SZ6 okfejtését, mely szerint azzal, hogy I. rendű vádlott átült Pmv gépkocsijába, oda bármely vádlott DNS-ét átvihette, amikor visszaült a rendőrautóba, akkor pedig ezen az úton Pmv DNS-e kerülhetett be, így ezek feltalálása esetén sem bizonyítható, hogy Pmv ült a rendőrautóban.

Ugyancsak kiemelendő dr. SZ11 véleménye, mely szerint jelenleg a korábban vizsgált bűnjeleken a potenciális felülszennyeződés a vizsgálatot már nem teszi relevánssá.

Mindezekre figyelemmel egyértelmű, hogy további vizsgálatra nincs szükség, az eddigi vizsgálatok pedig nem igazolták sem azt, hogy bármelyik vádlott közösült Pmvel, sem pedig azt, hogy Pmv ült a rendőrautóban”.

49. oldal: „A fentebb értékelt bizonyítékokra figyelemmel nem bizonyítható, hogy I. és II. rendű vádlott Pmvől pénzt kért azért, hogy kötelességét bármilyen módon megszegje, és nem bizonyítható az sem, hogy I. rendű vádlott megfenyegette Pmvet, hogy adjon nekik húszezer forintot, mert különben olyan történik vele ami még soha. Így az sem bizonyítható, hogy Pmv - a többi vádlott tudtával, vagy anélkül - pénzt adott I. rendű vádlottnak.

Ugyanakkor a fenti bizonyítékok alapján megállapítható, hogy a vádlottak a Múzeum körúti igazoltatáskor nem kényszerítették akarata ellenére Pmvet, hogy beüljön a rendőrautóba, és elhagyják a helyszínt, nem szállították ismeretlen helyre, majd onnan vissza, és ebből következően nem történt meg a vádban írt azon cselekmény sem, mely szerint I. rendű vádlott megpróbálta fajtalanságra kényszeríteni Pmvet, miközben valamelyik vádlott társa hátulról közösült vele”. 

A másodfokú ítélet (Fővárosi Ítélőtábla, 3.Bf.140/2010/18. szám, 2012. június 20) kimondta, hogy

„Összességében tehát egyik vád tárgyává tett cselekmény esetében sem állapítható meg kétséget kizáró bizonyossággal bűncselekmény elkövetése, de az sem, hogy a vádlottak azt nem követték el, ezért a felmentés jogcíme valamennyi vádlott esetében a Be. 6. § (3) bekezdés b./ pontjának I. fordulata szerinti bizonyítottság hiánya, mivel bizonyítékok hiányában nem volt megállapítható bűncselekmény elkövetése”. (12. oldal)